Tegnap elmentem Night Rideolni – meg kell mondanom, hogy nagyon gyorsan le is váltam a csapatról. Sok negatívumot tapasztaltam, mindazonáltal ezeket a negatívumokat nem szeretném felróni senkinek – hacsak nem azoknak, akik okozták.
Először is: a kerékpározás nem városfoglalás! Meg kell mondjam, nekem nem csak fura, hanem kissé ellenszenves is, hogy a jobbra tarts a “csordaszellem” miatt nem érvényesült és a körutakon az egész külső sávot lefoglalták maguknak kedves kerékpárostársaim; ezen túl is tudtam volna tenni magamat, ám némely “túl lelkes” emberke cikkcakkban közlekedett két sávban, volt is néhány dudálás. Azután: az elvárás, amit nagyon gyakran hangoztatnak ugye, hogy az autósok legyenek ránk tekintettel. Ehhez képest a Nyugatinál a felüljáró előtt úgy kellett rászólnom valakire, hogy jöjjön már ki a tetves kanyarodósávból, miközben zöldre várunk, hogy a kanyarodók mehessenek. Meg persze voltak, akik “csakazértis” átmentek a piroson.
Másodszor: ez tulajdonképpen olyan “senkinek nem a hibája” dolog, de túl sokan voltunk, néha már egymást is akadályoztuk, szétszakadoztunk, ráadásul nem tudom, hányszor kellett vészfékeznem, mert az előttem lévő hátratekintés nélkül bolyongott ide-oda a sávban.
A konklúzió az az, hogy túl sokan voltunk ahhoz, hogy élvezetesen lehessen tekeregni. Úgy vettem észre, hogy voltak sokan, akik komolyan vették és voltak “vagányok”, akik a szabályosakra és a forgalomra sem voltak igazán tekintettel. Nekik ez nem kerékpáros közlekedés volt, hanem “jó hecc”. Én sajnos ezt a “heccelődést” nem tudtam tolerálni, nem azért, mert én olyan k*ra szabálykövető lennék (én is motorossávozok, buszsávozok stb.), de az gusztustalan, amikor nem hogy az autósokra nincsenek tekintettel (már az is csúnya dolog), de a többi kerékpárosra sem.
Nekem ezt látni és elszenvedni (ti. látni a a heccelődőket és elszenvedni azt, hogy páran még a kerékpárosokra sem voltak tekintettel) azt eredményezte, hogy sajnos meghalt mindaz az élvezet, ami alapesetben az urbánus kerékpározással jár. Úgyhogy amikor az Árpád hídra felhajtva a csoport Pest felé kanyarodott, akkor én leváltam Buda felé és megejtettem a saját Night Rideomat: kitekertem Pomázra Kedvesemhez. És élveztem. Rájöttem, hogy magányos kerékpáros vagyok…
Amit viszont nagyon csodálok, az Péter kitartása, hogy hétről hétre megszervezi a dolgot és végig is viszi. Valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb ő is látni fogja (ha ugyan meg nem látta már most), hogy minél többen lesznek, annál nehezebb lesz összefogni a résztvevőket, kordában tartani a “renitenseket” és fenntartani a kulturált közlekedést. De nagyon drukkolok neki, hogy sikerüljön!
